Az idei kiállításra úgy alakult, hogy végre ismét méltó kiállítói helyen mutathattuk meg érdemeinket.
Annak idején, sok évvel ezelőtt egyszer már eljutottunk ilyen kiemeltebb, forgalmasabb helyre, a III.-as kapunál, de aztán a kiállítás átépítésével ez a hely megszűnt, és 2007 óta több éve "hánykolódtunk" mindenfele. Lényegében az árak miatt sem mentünk be korábban a "Passage" nevű, újonnan kialakított részre, de azért sem gondolkodtunk rajta, mert nekem ez ahogy megvalósult, továbbra sem tetszik, sőt. Idén lényegében "kényszerből" állítottunk ott ki, mert "tetszik - nem tetszik", a többi hely nem éri meg. A "Passage II"-re adtunk be idénre jelentkezést, de ott nem volt hely, mert sok új kiállítónak lett a hányódásunk alatt már "bérlete" oda. Döntöttünk, akkor kisebb standdal, de marad a "Passage I", mert a sima szabad téri helyek nem érik meg az egészet, az összes fáradtságot és pénzt, amit belefektetünk. Beadtam a jelentkezésünket így, de azért írtam egy levelet arról a szervezőnek, hogy milyen a mi kiállítói múltunk, hogy veszett el a korábban kiérdemelt jó helyünk, anyagilag és minden tekintetben milyen nehéz nekünk egyáltalán a részvétel, de mellette mennyi jó munkánk születik a kiállításból, nem folytatom. Én igazából csak kipufogtattam ami bennem volt, és alaposan meglepődtem a kiállítás szervezők válaszán, hozzáállásán. Egyáltalán nem számítottam megértésre, lényegében "támogatásra", nem gondoltam, hogy a pénzen kívül másról is szó lehet.
Az általunk az eddigieknél nagyobb összegben igényelt passage II. helyett, amit hely hiányban nem tudtak fogadni, ajánlották fel, hogy azon árban a passage I-en tudnak lehetőséget adni. Ismétlem, nekem a hozzáállás miatt esett le az állam. A passage I-re több okból nem terveztük, hogy mennénk, egyrészt nagyon drága, másrészt ott nem tudunk működő kandallót csinálni, amit időnként szoktunk és megvan hozzá azóta is a kéményünk, harmadrészt nekem az túl "idegen" világ, nem tetszik az egésznek a kialakítása, nem kívánkoztam abba az öltönyös, a természetessel valahol szembenálló világba, úgy éreztem, az amit mi csinálunk, az is ezzel ellentétes. Persze eleinte pavilonban kezdtünk, és sikeresek voltunk, úgyhogy egyáltalán nem rövid rágódás, átbeszélések, átgondolások után döntöttünk, elfogadjuk, oda megyünk.
A történetet ott folytatom, hogy ugye az építés utolsó napjaiban komolyan részt vettem én is, mert szokás szerint nemcsak a véleményemre, de a két kezemre is szükség volt megint, és annyi minden baj volt és egyebek, mégis valahogy sokkal nyugodtabb építésünk volt, mint eddig bármikor. És kiállítási életünkben először utolsó építés nap estéjén úgy 7 óra körül teljesen kész voltunk, csak a ponyvát vártuk, amin a feliratok látszanak. Elmentem a mosdóba, és visszajövet ahogy az A pavilonból megláttam a standunkat, ez a kép beleégett a lelkembe. Soha ezelőtt ilyen szép és esztétikus nem volt, vagy hogy mondjam. Azaz engem is meglepett. Újra életre keltünk, azon a szinten, ahol korábban álltunk, és ahonnan kissé lecsúsztunk, a kiállításokon is. Ott akkor döntöttem el, hogy kerül amibe kerül, de jövőre is itt a helyünk, mert hogy ez tényleg jó. De majd persze a kiállításon meglátszik, azaz a visszacsatolás még kell hozzá.A korábbi hányattatásos évekhez képest, mikor szinte csak én beszéltem az érdeklődőkkel, és a párom csak akkor jött, ha véletlenül én kevés voltam, ehhez képest idén én inkább a mellék dolgokat, kemence tűztér, burkolatok témát vittem, mert hogy ő magától élénkebb volt a fő témákban. És én nem is tolakodtam bele, én magam is élveztem, ahogy végre ő áll ki és áll rendelkezésére minden érdeklődőnek, hát hiszen nagyobbrészt az ő alkotása mindaz, amit kiállítunk. Tetszett és élvezettel néztem, ahogy szerintem az érdeklődések hatására belemerült a beszélgetésekbe, az első kiállításainkra emlékeztetett, amikor én még keveset tudtam a szakmáról, azért voltam a háttérben. Pénteken vagy szombaton aztán nekem már hangom sem volt, csak halkan tudtam beszélni, de egyáltalán nem bántam, sőt. Magáért beszél amit kiállítottunk, és akit tényleg érdekelt valami, annak nem okozott problémát hogy halkabban beszélek. A történet nálunk sosem arról szólt, hogy milyen hangosan, reklámokkal, erőszakolva kiabálunk, nem, nem.
Szerintem az eddigi 13 év óta, összesen vagy 17 kiállításunk óta ez volt a legjobb kiállításunk, összességében, egészében. Elsőre hirtelen furcsállottam, hogy sokszor állt egy nagy tömeg a standunk előtt, és csak aztán "mertek" belépni, hogy jött egy határozottabb pár, akit nem tartott vissza a látvány. Az jutott eszembe, hogy mint egy múzeum, és még kordont sem feszítettünk ki, sokan tényleg így nézték, és ez valahol nem is baj. Mert megértettem a különbséget a sima szabad terület és a passage 1 között. A sima szabad területen gyakran, naponta többször kellett "helyre tennem" embereket, akik hogy is mondjam, kissé túlzottan engedték el magukat. Alig volt ilyen "dolgom" itt, de azért volt, viszont egész érdekesen zárult. Volt egy fiatal, nem kis testalkatú emberke, aki egyszercsak beleszólt az én beszélgetésembe egy érdeklődővel. Elsőre hagytam neki teret, de aztán le kellett állítanom, "rászóltam". Amin persze sértődötten elvonult, én az érdeklődővel beszéltem tovább jó ideig, és utána látom, hogy az ember a párommal társalog, de ahogy odamegyek, máris hozzám fordul, és bocsánatot kér, hogy igazam volt, és ne haragudjak, hogy így belebeszélt a beszélgetésbe. Az egész témát megbeszéltük, amiben beleszólt, és becsülöm benne, hogy nem elmenekült, és megértette az egészet. Kis apró részlet, de nem fogom elfelejteni. Mert emberileg fontos, negatívnak indult, de végül pozitív tapasztalatom.
Ami igazán nagyon pozitív élményem, az a fiatal, azaz nálam (38) jóval fiatalabb, értelmes, igényes érdeklődő párok. Nem gondoltam előre, hogy több párral oda jutunk egy ilyen rövid beszélgetésben, hogy én vetem fel, hogy ne kerülgessük a világot, mondják meg mennyi pénzt szánnak erre, és akkor ezt veszem figyelembe. És erre el is hangzanak az összegek, és ez bizony már olyan személyes és bizalmas kapcsolat, ismeretlenül és hirtelen, amivel nem találkoztam korábban. Éppen alakul az ajánlatunk az egyik párnak, akivel ezt átéltem, úgy érzem nincs veszve egyáltalán a jövő, úgy egész magyarság szempontból. Tetszett az a pár is, ahol még az építész tervek sincsenek készen, de ez később derült csak ki, a lány érdemben foglalkozott a kályhával vagy kandallóval, szinte hogy a ház eköré épül valójában. Nem bánom, ha nem mi fogunk építeni ott majd, egyáltalán, nem ez érdekel engem elsősorban. Ami érdekel, hogy minél inkább átadjam, hogy mit jelent a tűz az otthonban, és hogy a választásaikhoz, döntéseikhez mit kell tudniuk, akár szakmailag is.
Hagyományos stílusban van egyszer a Korzika, a bontott téglás, sütős kandalló, ő már asszem negyedszerre volt kint, de valójában még korábbi az előzménye, szóval csak ebben a formájában negyedszer. És továbbra is működik, valahogy nagyon eltaláltunk valamit vele, annyira, hogy a téglakályhákat, tömegkályhákat is hozza, nem egyedül, a negyedik, Vértes kemencével együtt. Ott tartunk, hogy jövőre a Korzika is megy, viszont a kemence (Vértes) helyett csinálunk egy különálló "kemencesziget"-et, azaz egy körbe járható, élvezhetőbb kemence építményt, sparherttel, satöbbi. A helyére a házba meg talán egy téglakályhát, vagy inkább tömegkályhát, nagyon sokakat érdekel ez a lehetőség. Nekem akkor tetszett meg igazán, amikor megláttam a párom egyik tervét, amit ajánlatban kellett küldenem. Rácsodálkoztam, a formára, stílusra.Hát ennyi a beszámolóm, rólunk, a kiállításról.